Mint ahogy oly sokszor már, most is egyedül vagy. Te választod újra, és újra az egyedüllétet. Azt mondod, jól érzed magad ebben az egyedülben, én mégis úgy érzem, valamiért talán vezekelsz…talán van valami, amit megbántál, amit úgy éltél meg, hogy azzal amit akkor tettél, bűnt követtél el, és egy egész életen keresztül töltöd a büntetésedet, amit magadra róttál ki…
Lassan vége van…nem azért mert feloldoztad magad, hanem azért mert a tested elfáradt ebben a végtelennek tűnő belső küzdelemben. Beteg vagy, gyógyíthatatlan. Ismételgetem a szót, hogy gyógyíthatatlan…és azt érzem, hogy amikor kimondták ezt neked, megkönnyebbültél, odabent magadban azt érezhetted: Végre, vége lehet. Vége lehet az évtizedek óta cipelt szenvedésnek, bűnhődésnek, a hiányból fakadó fájdalomnak. Elfáradt a test, ami a terheket cipelte. Fogytán az erő, egyre kevesebb az idő, amit még itt lehetsz…utolsó hónapok, hetek, napok, és aztán egyszer csak vége…
Elfogadom az elmúlást, és hangtalanul kísérlek ezen az úton, most mégis felmerülnek bennem kérdések…miért nem vagyunk képesek időben meglátni a lényeget? Miért nem látjuk, és értjük meg, hogy minden családban, kivétel nélkül mindegyikben vannak áldozatok, és tettesek. Áldozat, aki nem magának választja ezt a szerepet, hanem a tettes teszi áldozattá azzal, amit és ahogyan tesz vele. Bántalmazott, kihasznált, félredobott, meg nem értett, kirekesztett emberek.
Látom, hogy te is áldozat voltál, téged is bántottak, valamitől megfosztottak, ami járt volna neked. Elvették tőled az igazságodat, az akaratodat, és megkövetelték, hogy kiszolgáld az elvárásaikat. És azzal, hogy szolgáltad a tettest, tulajdonképpen önmagadról mondtál le. Lemondtál az értékrendedről, mindenről és mindenkiről aki fontos volt neked. Elengedted az akaratodat, hogy ne keljen harcolni vele, és akkor még talán nem is sejtetted, hogy mindezzel azt az erőt veszítetted el, ami az életben maradáshoz feltétlenül szükséges. Erőtlenül, önmagadtól megfosztva, mi értelme lehet az életnek?!
Kapaszkodókat sem kereshetsz, mert az az ember aki ezt teszi veled, nem nézi jó szemmel a próbálkozásaidat, hogy kapcsolódj valakivel, aki segít, és felemel.
Áldozattá váltál, és áldozat maradtál…nem változtattál ezen. Nem vívtad meg a nagy csatát magadért, hogy te-te lehess. Beletörődtél a sorsba mit neked szánt a tettesed, és ő most diadal ittasan áll a hátadon, amikor te fekszel a Térben. Az ő legnagyobb illúziója, hogy legyőzött téged, és amikor te majd átlépsz a Fénybe, ott akkor rádöbben, hogy tulajdonképpen mit is tett veled…azzal amit, és ahogyan tett, elvette az életedet…
Itt vagyok, látom ami történik, és az én dolgom, hogy elmondjam neked: Léleklétezők vagyunk, s mint ilyenek, történjen bármi az életben, kapcsolatban maradunk. Elszakíthatatlan, láthatatlan kötelékek tartanak össze minket. A Mindenség, Isten gondoskodott róla, hogy képesek legyünk egymást érezni, tudjunk kapcsolódni, kommunikálni.
Látod?! Most én vagyok itt veled! Máskor valaki más, de sosincs egyetlen olyan pillanat sem, amikor teljesen, és valóban egyedül kellene lenned. Kézről-kézre adnak minket, és mindig van valaki, aki LÁT TÉGED!
Behunyom a szememet, és elképzellek…nem képeket látok, érzéseket érzek. Érzem a fájdalmadat, a szomorúságodat, az ürességedet… Együtt érzek veled, együtt vagyok most veled, nem a fizikai valóságban, hanem a végtelen Térben. S ha esetleg nem tudnád értelmezni ezt, bár kétlem…akkor csak hunyd le te is egy pillanatra a szemedet, és próbálj érezni engem.
Érezd a Szeretetet, amit küldök neked, a Fényt ami felmelegíti szívedet, érzéseidet. Érezd, hogy Együtt vagyunk ebben a csodálatos pillanatban, hogy találkoztunk, és kapcsolódunk. Fény és árnyék, kint és bent… és a végső igazság nem marad más, mint Isten. Nincs értelme és jelentősége másnak, semminek.
Isten van…kegyelem van, megbocsátás van, feloldozás van.
Oldozd fel magadat, aztán egyetlen pillanatra érkezz meg a valóságodba, hogy az utolsó pillanatokat magadhoz méltóan élhesd meg.
Itt vagyok veled, csendesen kísérlek…amikor eljön az idő, megfogom kezedet, és átkísérlek, hogy a legutolsó lépést ne egyedül tedd meg!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
A Felszületés Misztériuma. 