Még nem voltam 18 éves, amikor nővér lettem a városi kórház egyik legnagyobb létszámú osztályán. 100 beteg ember, és ebből 50, akit ide már csak meghalni küldtek. Akkor még elfekvő részleg volt a neve. Emberek, fiatalok, és öregek, mind olyan betegek, akikről az orvosok már lemondtak, de olyan is akadt, aki önmagáról mondott le. Egyetlen éjszaka alatt több ember is lehunyta a szemét örökre. Nehéz volt ott-akkor szembenézni a halállal nap, mint nap, és tudni, hogy ebben a csatában senki más nem nyerhet. Amikor a halál energiája megjelenik a térben, azt bizony érezni lehet. Látható és érezhető jelei vannak, megkérdőjelezhetetlenek. Megismerni, látni ezeket, és ott lenni valaki mellett akkor, amikor az utolsó csatáját vívja egy előre eldöntött harcban, kétféle módon lehet: beletörődve, egyre jobban elfásulva, vagy nyitott szívvel-lélekkel, az utolsó pillanatig reménykedve. Először abban bízol, hogy még most nem történik meg, aztán hiszed, hogy még a holnap is a tiétek lehet. És azon a holnapon, amikor újra találkoztok, úgy érzed, együtt legyőztétek. Legalábbis időt nyertetek. Időt…de mire?! Hogyan lehet jól sáfárkodni ilyenkor a még rendelkezésre álló idővel, aminek nem tudni, mi a mértéke? Percek, órák, napok, hetek? Nem, itt már nincsenek hetek, maximum napok lehetnek. 24 óra egyszer, kétszer, talán többször. Ezek azok a pillanatok, amikor szinte hallod ahogy telnek a másodpercek…
Emlékszem a pillanatokra, és sok-sok konkrét emberre, helyzetre. Minél fiatalabb valaki, annál nehezebb. Látni, ahogy a még előtte álló életét elveszíti…ahogy meghal benne az élet reménye. Részt venni azokban a pillanatokban, amikor búcsúzik. A szüleitől, testvérétől, társától, gyerekétől. Mellette állni, hogy képes legyen kimondani mindazt, amit szeretne. Erőt adni az utolsó mondatokhoz, hogy mielőtt elmegy, elmondhassa, hogy tudja, mit veszít el.
Gondolhatnánk, hogy nagyanyóval és nagyapóval egy kicsit talán könnyebb. Hiszen életét beteljesítette, feladatait elvégezte. Amikor beléptem az óriásnak tűnő kórterembe, este a sötétben az ablakban látszott kicsiny, törékeny teste. Meggörnyedten feküdt, testét fájdalom gyötörte. Nem panaszkodott, viselte némán, nem fogyott türelme. Apró kezein a kemény munka nyomai, kérges bőre petyhüdt, sápadt. Remeg. Ahogy megérintem, megmozdulnak ujjai, érzem, hogy keresi kezemet, meg akarja fogni, olyan mintha meg akarna kapaszkodni. Ahogy telnek a percek, keze felmelegszik. Megmozdul lassan, felém fordul, kinyílik a szeme. Te vagy az?-kérdezi. Azt hiszi, hogy az unokája vagyok, nevén szólít. Igen, én vagyok! De nem az unokája, hanem az ápolónő. -Nem baj, csak legyél itt, egy kicsit!
Felültetem, ágyára ülök, szemébe nézek, és megkérdezem: Mit tehetek, hogy könnyebb legyen? Mi az amit szívesen inna, enne?
Beszélni kezd, de nem ad választ kérdéseimre. Maga szerint beszél. Történetek a családról, az életéről, a bejárt útjáról. Elmondja hol győzte le az élet, és mikor volt olyan amikor ő győzedelmeskedett. Meséli, hogy nem érnek rá a gyerekei, unokái, ezért ide hozták meghalni. Elfogadja, de szavai mögött mégis érezni, hogy fáj neki. Hiányzik neki valaki, valami. Sokáig azt gondoltam egy valakit keres, de ahogy teltek a napok rájöttem, hogy tulajdonképpen mindegy ki az az ember…egyetlen emberre van csupán szüksége, olyanra aki őt látja, aki vele akar lenni. Ott voltam neki. Egyre többször, és egyre hosszabban. A napi munka óráimon túl, a szabad időmben, a szabadnapomon. Reszelt almát és kekszet kevertem össze otthon egy üvegbe, és azt vittem neki, hogy könnyű legyen enni, ne a kórházi kosztot kelljen mindig enni. Hálás volt, és elégedett. Pedig minden nappal egyre távolabbról üdvözölt, hangja egyre fáradtabb, fátyolosabb lett. Egyszer csak megkérdezte: Te itt leszel velem? Fogod a kezemet, hogy könnyebb legyen átlépni? Igen, itt leszek!-tettem a könnyelmű ígéretet valakinek, akit igazán nem is ismertem. Dolgoztam, volt saját életem, mégis valahol belül tudtam, hogy igen, itt lehetek majd vele, amikor megtörténik. Ott voltam. És mielőtt elment volna azt mondta nekem: Te vagy az, aki a legtöbbet adta nekem az életemben! Áldjon meg az Isten!
Ott-akkor nem is tudtam még ez mit jelent, mégis nagyon jól esett. Ma már tudom, hogy a lehető legnagyobb jókívánság és elismerés az életben.
Nem jöttek hozzá, nem látogatták. Pedig megtehették volna, mert később az élet úgy hozta, hogy közelebbről megismertem közvetlen családtagjait. Amikor kiderült, hogy az utolsó napjaiban én voltam vele, kérték, hogy meséljek. Meséljem el, hogy miről beszélt, kit emlegetett, vajon ki az a családból, akit a legjobban szeretett?!
Ők elmulasztották az utolsó pillanatokat, és én ennek köszönhettem, hogy ott lehettem vele…az élet ilyen. Semmi nem véletlen, és minden ami történik, így vagy úgy, de minket szolgál, értünk történik, és ezt mindig csak utólag láthatjuk meg.
Másként is véget érhetnek a dolgok, mint ahogy elképzeljük, és a másként néha sokkal több, mint amit elképzelünk magunknak előtte….
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
A Felszületés Misztériuma. 