“Hiszem, hogy az utolsó napok, órák, pillanatok hihetetlenül értékesek. Jelen lenni, kísérni, Szeretni…ennyi a feladatunk mindössze.“- Váradi Andrea
“Elöljáróban fontosnak tartom megemlíteni, hogy apám évek óta egyedül élt, elzárkózva a külvilágtól, magányosan, megkeseredve. Mindenkinél jobban értett a politikához, aminek a vége mindig az volt, hogy a rendszer és a politikusok ellenünk vannak, de még az egész világ is. Keserűsége lassan felemésztette, ami rákban nyilvánult meg és halálát követelte.
A kemoterápia előtt felhívott és kikérte a véleményemet, hogy mit tegyen. Javasoltam neki, hogy változtasson életmódot, gondolkodjon pozitívan, de mindenekelőtt alternatív úton kezelje magát, mert a kemóba bele is halhat. Természetesen megmagyarázta ezt is, hogy az orvosok tudják, mit csinálnak és Ő bízik bennük. Gondolom a keserűségét a hit enyhítette, hogy az orvosok meggyógyítják és megváltozik az élete. Itt én éreztem, hogy feladta.
A kezelések során nővére és húga felváltva segítették, ápolták, majd végül már közösen. Hosszú hetek teltek el miután felhívtak, hogy már ketten sem bírják az ápolást és napról napra romlik apám állapota. Valami megoldást ki kell találni, mert ez tarthatatlan. Igy öcsém is csatlakozott az ápoláshoz, ami már 0-24 órás felügyelettel párosult. Apám ekkora már a maximum morfium adagot kapta, hallucinált és folyamatosan indult valahova, amit nem tudtak megfejteni, hogy hova. Kísérgették a lakásban fel s alá, mert önerőből már járni sem bírt. Nyugtalan volt, félt, mintha menekülni akart volna. Pár nap elteltével megérkeztem én is, felváltani a többieket, és hogy közös döntést hozzunk, miként folytassuk az ápolást. Mit tegyünk, ami mindenkinek jó. A korházat kizártuk, így maradt az otthoni ápolás. Amikor megérkeztem egy marék füstölővel és egy csomag mécsessel, akkor is a végtelen köreiket rótták a lakásban. Apám rám nézett és a félelem szikrázott a szemeiben. Köszönt majd visszakísérték az ágyához és azonnal elaludt.
Bementem a szobába mellé, füstölőt és mécsest gyújtottam, majd elindítottam a gyógyító mantrákat a Tv-n. Ettől fogva nyugodtan feküdt, nem akart menni sehova. Az egyik napon, amikor a konyhában az ebédet melegítettem, arra lettem figyelmes, hogy a halk mantra mellet, apám, nagyon mélyről jövő, bársonyos hangon, úgy is mondhatnám, hogy lélek hangon az OHM-ot ismételgeti. Meglepett, hiszen Ő nem tudta mit jelent, soha nem foglalkozott a buddhizmussal, sőt ha meséltem is neki valamit, akár az önismeretről is, mindig gúnyosan elviccelve, rövidre zárta a témát. Igy olvadt bele napról napra a nyugodt, gyógyító energiába. Mondhatnám úgy is, hogy bele gyengült, mert már nem evett, nem is nagyon ivott és az ágyból sem kelt már fel. Hol mantrákat énekeltem neki, hol a közös emlékeket idézve meséltem neki. Gyönyörű meghittségben és szeretetben vártuk az elmúlást éjjel-nappal. Talán egy frissítő zuhanyzással végezhettem, amikor a szobából, halkan-keserves mégis csodálatosan lágy jajgatás hallatszott. A szobába lépve megpillantottam apámat a TV előtt a földre borulva, fohászkodott. A Hazatérés Lemúriába című mantra szolt. Megragadó és magasztos pillanat volt. Ámulatba ejtő, ahogy a lélek ereje mozgásra bírja a testet.
A mantra végén visszasegítettem az ágyba, megsimogattam az arcát és Ő mélységes nyugalommal megpihent. Ezt követően felhívtam a családot, hogy aki szeretne, az most jöjjön búcsúzni. Egy belső hang azt súgta, hogy el kell mennem apámtól, hogy Ő is el tudjon menni. Azt éreztem, hogy így könnyebb lesz mindkettőnknek. Utolsó ként búcsúztam tőle. Megnyugtattam, hogy odaát szeretettel várják, nincs mitől félnie. Ott áldott tisztaság és nyugalom várja. Elmondtam neki, hogy az élők között is minden rendben lesz és szeretettel engedjük el. Megpusziltam és útra keltem. Megközelítőleg egy órás kocsikázás után visszatértem. Öcsém azzal várt az ajtóban, hogy apánk meghalt. Mesélte, hogy amikor elmentem, észrevették a konyhából hogy apánk az ablaknál áll. Ő odaszaladt hozzá, óvatosan átkarolta és megölelte. Érezte az ölelésben, ahogy apánkat lassan elhagyja az erő. Nem szolt semmit, csak csendesen elment.
Ezúton is köszönöm neked apukám, hogy megélhettem veled az elmúlás csodáját.”
A Felszületés Misztériuma. 