Túl sokan vannak azok, akik már most tudják, hogy ha a szülei megbetegszenek, gondozásra szorulnak majd, nem ők lesznek azok, akik gondozni fogják őket. Nagyon sokszor fordul elő, hogy a felnőtt gyerek nem tart igényt arra, hogy elköszönjön a haldokló szülőtől. Megkönnyebbül, amikor jó helyen tudja szülőjét, biztos lehet benne, hogy valaki ott van vele, mellette, és ennek a valakinek nem neki kell lenni.
Gondolhatjuk elsőre azt, hogy az ilyen gyerek hálátlan, szívtelen stb… és másodikra tegyük fel a kérdést, közvetlenül a spontán megítélés után, hogy: Vajon mit tett a szülő ezzel az emberrel, hogy ide jutott magában???
Mert tudjuk, és lássa be itt, és most mindenki, hogy bármi is történt a gyerekkorban, bármennyire is folytatódott a rombolás a felnőttkorban, nagyon nehéz a szülőnek hátat fordítani, és egy ilyen helyzetben magára hagyni. Tudom, nem magára hagyja, elintéz neki valami helyet, embert, aki majd gondját viseli. De lényeg, a lényeg, ott hagyja, Sorsára bízza… Talán pont ez a lényeg, és tényleg ezt kell tenni. Tetteivel nem elszámoltatni, nem cserben hagyni, hanem lehetőséget adni neki, hogy a hátralévő időben, amit az élet, a Sors ad neki, vezekelhessen. És mit jelent ebben a vonatkozásban vezekelni?
A megszokott helyéről kimozdítani, olyan emberekre bízni, akiket semmilyen módon nem tud mozgatni, befolyásolni. Szabályok, és keretek közé tenni, és azokat betartatni.
S ha most azt gondolod, hogy ez érzéketlen, és embertelen, tévedsz…mert ezek az emberek legtöbbször attól lesznek jobban, ha mindez megtörténik. Mert tudja, érzi, hogy korábbi viselkedése miatt ezt érdemli. Megkönnyebbülten sírva köszöni meg, amikor tudatára ébred, hogy gyereke mások gondozására bízta. Neki is könnyebb, hogy nem ahhoz az emberhez kell segítségért fordulni, akit egykor darabokra tépett kegyetlenségével…
Hosszú évek sokféle tapasztalatával azt tudom mondani, hogy érdemes a helyzetre felkészülni…és tudni, hogy mikor-mit fogunk tenni. Én úgy gondolom, hogy a legtöbb esetben nem vagyunk képesek a saját szüleink mellé teljes lényünkkel odaállni, mert túlságosan jól emlékszünk… és talán tényleg nem is nekünk kell megtenni…
…mindig van, lesz egy olyan ember, aki anyádat és apádat, “csak” egy kedves idős embernek fogja látni…és ő lesz az, aki képes lesz őt a hátralévő útján elkísérni. Ő képes a történetek nélküli embert látni, így nincs miért megkérdőjelezni, megítélni.
Talán az lehetne a megoldás, hogy egymás szüleit segítjük. Olyan embereket, akiket nem ismertünk előtte. Történetek nélküli idős embereket keresni, nekik segíteni, róluk gondoskodni. Ez nem nehéz, mert közben nem kell folyamatosan emlékezni, és fájni. Tiszta szívvel, szeretettel lehet beleállni, mert nem fog megítélni, büntetni, követelni.
Szomorú, de tény, hogy itt tartunk…és talán nem is az a kérdés most, hogy Ki teszi meg majd helyetted, hanem sokkal inkább az, hogy te most ki helyett teszed meg? Ki lesz az, akinek az életét megkönnyíted Jóságoddal?
Ne gondolkozz, csak tedd meg! Tudod, a Sors lát mindent! Tudhatod, hogy ha te most megteszed, neked is lesz a megfelelő időben, egy megfelelő embered.
Hiszed vagy sem, a legmélyebb hálát azoktól kaptam életemben, (már ha létezik egyáltalán ilyen), akiket a jelenlétemmel az ilyen feladatai alól sikerült felmentenem. Látni, és érezni a szemében a végtelen megkönnyebbülést, hogy most örökre vége lehet…a fájdalomnak, amiben eddig élnie kellett…
Nagyon sok a szenvedő ember, és hidd el, mindenkinek juthat egy segítő kéz…az enyém, a tied, valakié…ott, akkor mindegy lesz, hogy kié, mert már nem ez a lényeg. A legfontosabb, hogy aki még maradhat, szabad lehessen végre!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
A Felszületés Misztériuma. 