Több mint húsz év telt már el, és a családi történet még mindig elevenen él bennem. Meghatározó volt minden pillanata, talán ott-akkor élhettem át először azt, ahogy a mindenből, egyszerre csak semmi lesz…
Egy aprócska faluban történt, Palival és családjával. Pali az ötvenes évei elején járt, vezető típusú, vállalkozó ember. Határozott volt, magabiztos. Büszkén járt, mindig fess volt, öltönyben, nyakkendőben. Óriási házuk volt a többiekhez képest. Összesúgtak a hátuk mögött, hogy : Vajon miből telt nekik ilyenre?!
Gabi a felesége, a mindig csinos, távolságtartó féle. Csak köszönt illedelmesen, nem kedveskedett senkivel. Két fiuk, éppen csak felnőtt lett. Akkor kezdték el önálló életüket.
Pali tekintélyt parancsoló viselkedése, komolyságot követelt. Amikor az orvosi rendelő ajtaján belépett, mindenki kővé dermedt. Szinte megfagyott a levegő körülötte. Csak feliratta aktuális receptjeit, és elsietett. Mindig minden rendben volt vele…sosem panaszkodott semmire. Kérdésekre kitérő válasza volt, amiből érezni lehetett, hogy engedni kell. Viselkedése magabiztosságot mutatott, és ha szüksége lett volna valamiféle segítségre, azt is ő intézte volna magának, nem engedte volna, hogy bárki is segítsen.
Egyik alkalommal amikor megérkezett, másként történt minden… Halkan, lassan lépett, fájdalmat sugalt a köszönése. Megtört, lefogyott, szinte fele akkora lett, mint ennek előtte. Vastagbélrák…mondta csendesen, reményvesztetten. Nincs semmi esélyem… Nem kaphatok már kezeléseket sem, mert nincs értelme.
Érezni lehetett, tapintani a levegőben a kétségbeesését, ami abból született, hogy felismerte, ez az első és talán egyetlen dolog az életében, ami nem úgy fog történni, ahogy annak szerinte történni kell. Elveszítette a kontrollt, és azzal együtt önmagát, azt a valakit, aki ő volt egészen a halálos diagnózis kimondásáig.
Több műtétje volt, de ereje egyre kevesebb. Rendszeresen látogattam otthon őket, injekcióztam, kötöztem. Lassan teltek a napok, hetek, hónapok, és semmi nem változott. Megmaradtak a panaszok, a fájdalom. Egyre kevesebb erő, egyre nagyobb beletörődés. Ahogy fogyott ereje, úgy lett egyre szelídebb. Megváltozott a személyisége, és az addig jéghideg ember, kedves lett, előzékeny. Kérdezett, megkért, beszélgetést kezdeményezett. Órákat beszélgettünk, filozofáltunk az élet nagy dolgairól, sokszor felesége Gabi is kapcsolódott. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
Beszélgetéseink természetesen a betegségéről is szóltak, és annak várható következményeit is érintették. Hetekbe telt, mire ki tudtuk mondani, hogy meg fog halni. És amikor ez megtörtént, ő megkönnyebbült, Gabi összetört teljesen. Pali tisztában volt vele az első pillanattól kezdve, hogy meg fog halni. De nem merte kimondani. Félt, hogy akkor tényleg megtörténik, és úgy érezte még nem áll készen. Gabi reménykedett, kapaszkodott minden apró pozitív változásba, hátha mégsem… Itt, ebben a pillanatban amikor Pali kimondta végre, itt kellett odaállni Gabi mellé is, és tartani őt, hogy képes legyen végig csinálni, amit az élet most tőle követel.
Találkoztunk kettesben és már tabuk nélkül tudtunk beszélgetni arról, hogy Pali meg fog halni heteken belül, és ő mit tehet érte, hogy könnyebb legyen. Átbeszéltük a napi ápolási tennivalókat, várható tüneteket, és megegyeztünk, hogy bármi is történik, nem megy kórházba, és én végig mellettük leszek. Gabi megnyílt felém, és találkozásaink már nem csak Paliról szóltak. Elmesélte a családi problémákat, hogy ki-miért haragszik a másikra, hogy került az egyik fiuk börtönbe, büntetését éppen ekkor töltötte. Ahogy hallgattam, egyértelművé vált számomra, hogy viselkedésük ennek a sok nehézségnek köszönhetően lett olyan-amilyen, hogy a sok titok, hazugság, bánat, és félelem körbe falazta őket, és ők bent rekedtek a falak mögött, és a betegséget teremtette magának, hogy végre a falait áttörve újra szabad lehessen.
Csak pár hetünk maradt, és sok minden, amit még rendeznünk kellett. Megismerve a családi összefüggéseket, sorrendet állítottunk fel, hogy kivel kell találkozni Palinak ahhoz, hogy aztán majd békével átléphessen. Gabi szervezte a találkozókat, látogatókat, én Palival megbeszéltem a stratégiánkat, hogy kivel-mit-hogyan tud rendezni ahhoz, hogy benne béke lehessen. Volt akitől bocsánatot kellett kérnie, és volt aki az ő bocsánatát kérte. Újra felvállalt családi kapcsolatok, és lezárt külső kapcsolatok egyre nagyobb belső teret engedtek, egyre szabadabb lett. A legnehezebb az a nap volt, amikor azt gondolta, hogy úgy kell majd meghalnia, hogy a börtönben lévő fiától nem köszönhet el. Én úgy gondoltam, hogy ez nem történhet meg, és Gabival megoldást keresve, méltányossági kérelmet nyújtottunk be, hogy a találkozás megtörténhessen. Megkaptuk a lehetőséget, és a fiát őrizetben elhozták az apjához, hogy elköszönhessen tőle. (Még most is beleborzongok, és libabőrös vagyok, amikor ezt leírom) A fiú az apja ágya mellé lépett, letérdelt, és zokogva bocsánatért esedezett…akik ott voltunk, mindannyian sírtunk…csodálatos volt látni, ahogy a Szeretet betöltötte az egész házat, a teret. Ez volt a halála előtti utolsó találkozása Gabin és rajtam kívül, más emberrel.
Ezután már csak hárman voltunk. Egyre jobban gyengült, már nem tudott az ágyból felkelni, és tudtuk lassan eljön az idő, meg kell beszélnünk mindent, hogy legyen.
Amíg tudatánál volt, nagyon sokat beszéltünk a halálról, arról, hogy mi fog utána történni vele. Buddhista tanításokat olvastam neki, mantrákat hallgatott Gabival, és érzelmi folyamatai megkönnyítésére Bach-virágeszenciákat szedett. Nyugalom volt, csendesség, és szeretet. Azt mondták, hogy még sosem érezték magukat egymáshoz ilyen közel. Az utolsó napokban már nem volt a tudata jelen. Mi mégis beszéltünk hozzá, az utolsó utáni pillanatig ott voltunk vele. Utolsó útjára Gabival elkísértük, segítettük, hogy átlépjen. Csodálatos pillanatot kaptunk amikor az ágyánál álltunk, kezét fogtuk, és megtörtént…átlépett a Fénybe.
Gabi méltósággal viselte a terhet, amit a Sorstól kapott, és mindent megtett azért, hogy Pali mielőtt elmegy, nyugalomra lelhessen, és szívét megnyitva szerethessen. Egymásra találtak ezen a nehéz úton. Megtalálták azt a szeretetet, amit menet közben mindketten elvesztettek. Láttam, és éreztem, hogy mennyire hálásak azért, hogy megélhették ezt még egyszer.
A legutolsó beszélgetéseink alkalmával egyszer azt mondta nekem Pali, a büszke, kemény vágású vállalkozó: “Ha az össze vagyonomat neked adnám, azzal sem tudnám kifejezni azt, hogy mennyire hálás vagyok neked!”
Azt hiszem, hogy ő volt az, ezzel a mondattal, aki megerősítette bennem, hogy mekkora érték segíteni, támogatni valakit az utolsó útján, ott állni mellette, kezét fogni, bátorítani, nyugtatni, hogy ami történik, az jól van így…
Pali megmutatta nekem, hogy a hétköznapi álarcaink mögött ott van az érző ember. Mindenkiben ott rejlik a Szeretet, csupán helyzet kérdése, hogy mikor tud újra találkozni vele.
Végtelenül hálás vagyok Palinak, és Gabinak, hogy részese lehettem Pali Felszületésének. Hiszem és tudom, hogy szüksége van rá mindenkinek, hogy amikor az utolsó útjára indul, valaki ott legyen vele, és támogassa, vezesse. Kimondani az évtizedes titkokat, elengedni, megbocsátani, megbocsátást kérni…valaki kell, aki látja, hogy éppen mi szükséges ahhoz, hogy a következő lépés megtörténhessen.
Itt vagyok, és ha tudok neked segíteni, hogy te is segíthess valakinek, vagy ha az utolsó útra indulsz, és szeretnéd, hogy segítsek, keress bátran!
Végtelen szeretettel: Váradi Andrea
A Felszületés Misztériuma. 